Amikor az ember rövid de tömör életszakaszt hagy maga mögött, akkor fiatalon is azt érzi, hogy rendkívül sok minden történt vele az elmúlt időkben. Olyan az életünk, amilyenek Mi magunk. Jómagam soha nem szerettem háttérben maradni, igyekeztem minden elém táruló lehetőséget kihasználni, vágytam a sikerélményekre, rendszerint munkába bocsátkoztam, hogy ne legyenek tétlenséggel telített napjaim, akarva-akaratlanul is sokat tapasztaltam úgy a magánéletemben, mint azon túl. Nem kell osztanom se szoroznom, hogy megállapítsam így két esztendővel a felnőtté válásom után: igazán mozgalmas és legkülönfélébb történésektől sűrű életem volt ezidáig.
Már gyermeteg kisdiákként is rajongtam az olvasásért, a versekért, szerettem énekelni. Mindez – mondhatni kitűnt belőlem, ugyanis rendszerességgel szerepeltettek tanítóim, tanáraim különféle iskolai és városi ünnepélyeken, irodalmi és zenei versenyeken. Néhány kiemelkedő helyezés után már-már komolyabban foglalkoztatott a színészet, mint hívatás. Kissé meglendült az önbizalmam, s arra az elhatározásra jutottam, hogy ’ha törik, ’ha szakad – Én megteszek mindent az előrejutásom érdekében. Tervnek e gondolat igen nemes volt. Sokáig valóban csak terv lehetett. Nem voltak azidőtájt kapcsolataim színházi ,,figurákkal’’. Fogalmam sem volt merre vezessen utam. Úgyhogy még egy-két tanéven keresztül az oskola falain belül végeztem szelíd szárnycsapásokat. Mígnem egyszercsak ’mit ad Isten… Megláttam a faliújságra biggyesztve egy figyelemfelhívó szöveget. Pontosan idézni nem tudom, viszont lényegében az állt rajta, hogy Kertész Kata a városi színjátszócsoportjába előadóművészi ambíciókkal megáldott kisdiákokat toboroz, s szeretettel várja a felvételire érkezőket a PMK (*) színháztermébe. Rögtön tudtam: legközelebbi fontos feladatom az lesz, hogy eltipegek e meghallgatásra.
A következő napok valamelyikén így is tettem.
A kicsiny önmagamnak már az is varázslatos volt, hogy egy hatalmas színházterem hatalmas színterére léphettem. Kérdések érkeztek felém, melyekre igyekeztem őszintén válaszolni, feladatokat kaptam, melyeket tudásom legjavával oldottam meg. Felvettek.
Teltek-múltak a dolgos iskolás hétköznapok, s én mindegyre csak a péntek délutánt vártam. Ez a nap volt ugyanis a színjátszó szakkör napja. Rengeteg képességfejlesztő játék, beszédtecnnikai feladatok, mozgás tréningek emelték ezen délutánok fényét. Mi tagadás: élveztem. Csakhogy néhány alkalom után a Keresztanyukám, aki akkor a nevelőanya szerepét töltötte be az életemben, gátakat állított elém. A színjátszó anyagi vonzataira hivatkozva, nem engedett el a foglalkozásokra. Ezen hírre felbuzdulva, felkerestem Katát, s említést tettem neki az esetről. Játszi könnyedséggel küldött haza a hírrel, hogy nekem ezentúl nem kell az óradíjakat fizetnem. Boldogan trappoltam az utcán, s már alig vártam, hogy az otthon küszöbét átlépve tudassam mostohaanyámmal a tényeket. Ez megtörtént. Őt cseppet sem érintette meg a kijelentésem, inkább egy sivár de határozott NEM!-et kiálltott felém. Törékeny ifjú voltam, a lelkem is könnyedén siránkozott. Egyre többet. Ezen ominózus esetnél is pityergésbe tört ki bánatom. Katám csak napokkal később értesült minderről. A testvérem (aki gyerekként szintén járt hozzá színpadi foglakozásokra) tette szóvá. Ekkor már lehetett sejteni, hogy itt nem az anyagiak akadályoztatnak, hanem a mostohám zord konoksága. Nem engedte a boldogságot közel hozzám. Mindig arra igyekezett törekedni, hogy a lobogóan jó hangulatom lelohassza. Ezen időszakban vett fordulatot az életem. Bátorságot merítve elsétáltam a helyi gyámhatósághoz, ahol segítségért ,,fohászkodtam’’. Hosszabb-rövidebb idők elteltével érkeztek a parolák. Sok-sok számomra kedvező dolog mellett ott állt a korlátozásaim feloldása, s benne a rendszeres Színjátszóra járás lehetősége... Ezek után minden adandó alkalommal koptathattam a - Világot jelentő deszkákat-.
S mindmáig sincs ez másképp.
’Nos valahogy így indultam el e komoly művészi hivatás rögös útjain.
Hálás vagyok a sorsnak, hogy lehetőséggel kínált. Hálás vagyok Kertész Katának, amiért a lehetőségeimnek utat nyitott.
Kata odaadása, lelkessége, szívessége minden rezdülésében tiszta. Nemcsak színész-rendezőtanárként mutatkozott meg számomra, hanem mint magánember is rengeteg szépséget, csodát hozott az életembe. Mindig öröm látni Őt munka közben. A kreatív alkotás számára a szabadsággal függ össze. Időtlennek, határolt tértől mentesnek látja ilyenkor a világot.
Idejekorán ráeszméltünk, hogy Anyánk helyett, Anyánkkal van dolgunk. S mégcsak csipetnyi irónia sincs e kijelentésében. Nagy családot fogadott maga köré. De mivel szíve is oly hatalmas, mindenki számára jut benne hely bőven.
A civil mivoltomban is nagy szerepek hárultak reá. Ha segítségre volt szükségem, időnként szó nélkül is nálam termett. Megérzései anyai ösztönökkel versenyeznek.
Ma is örömet nyújt számomra, ha találkozom vele akár itt, akár ott. Szívesen fogad ifjú színjátszósai közt, s szintúgy szívesen melegséggel átitatott otthonában.
Ha csak azokat az élményeket gyűjteném össze, melyek az Ő közreműködésében, jelenlétében értek engem, már akkor is kiemelkedően boldog és szerencsés embernek vallanám magam.
Szokás emlegetni, hogy vannak dolgok, amik nem változnak… Ez személyekre is értendő. Katám mindig megmarad annak, akinek megismertem, megismertük: A Mindig Mosolygós Őrangyalnak.
Előttem áll még az életem. Rengeteg tervem van a jövőre nézve. Hiszem, hogy azokkal a tanításokkal, nemes gondolatokkal a ,,zsebemben’’, amelyeket Keke adott át nékem; ígéretes évtizedeknek nézhetek elébe.
Ezúton is KÖSZÖNÖM!
,,Nem vagyunk magunk.
A világ alakul,
és mi részei vagyunk ennek az átalakulásnak.
Az angyalok vezetnek és védelmeznek bennünket.’’
/Paulo Coelho/
Ui.: Szeretünk. Mindannyian.
(*) PMK – Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtár (Szentendre)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése