Nem hadakoztam, szót fogadtam.
De persze e Blog még az újdonság hatásával bír számomra. Nincs egy teljes napja, hogy megszületett, s milyen szépen helyrepofoztam… ’Há de nem?! Legyünk már őszinték. De. Büszke is vagyok rá. Mutatós.
Frissességének is betudható a négy firkám. Lesznek majd napok, mikor nem pötyögtetem a klaviatúrát. Ugyanis itt lebeg a lelki szemeim előtt a mozgókép, melyen szerény személyem látható, ahogyan meggyötörten, ágról szakadtan, tompa tekintettel belibbenek (bevonszolom Önnön magam) a szobámba és a rajtam lévő kabáttal, lábbelivel mitsem törődve a puha ágyra ejtem apró testem. Apropó! Apró. Ha már egy meghatározatlan, de időnként jól behatárolható mértéknél tartunk…
Tudjátok nem könnyű Pepeként élni ebben a magyarajkú állatkertben.
Mindaddig nem értek a minap említésre méltó hatások, mígnem gondoltam egy merészet: Kilépek az utcára.
Úgy véltem nem árt meg, ha finoman kikacsintok a zárt ajtók mögül. A célomhoz és indokomhoz igazítottam a járásom. Nem voltak könnyed lépteim, de nem is rohantam. Inkább baktattam. Csekkek szundítottak a táskámban, melyeket várt a posta.
Utam először egy bankautomatához vezetett. Hamar megállapítottam; nem volt túl kreatív a gépezet tervezője. Az újabb típusú készülékek számbillentyűzete körül van egy műanyag ,,tetőcske”. Bizonyára azért biggyesztették oda, hogy az érdeklődő szempárok ne láthassák, milyen PIN kódot ütök be. Ők távolabbról hamarabb vételezik a kombinációmat, mint ahogy én kitapogatom a gombokat. Látni nem látom a billentyűzetet, hisz eltakarja a műanyag borítás. Komoly fejtörést okoz, miként lehetséges a legegyszerűbben beírni a kódodat. 1. Leguggolsz, s akkor látod a burkolat alatti számokat, de minden a környékemben lófráló embertársam hülyének néz. 2. Megállsz a szerkezet előtt, leguggolsz, s néhány másodperc alatt memorizálod a számok elhelyezkedését, majd felegyenesedsz és jól eltakarva a gombokat kitapogatod a számaid. Akinek sosem mentek a memóriafejlesztő játékok ezt a lehetőséget vesse el, mert itt csak háromszor próbálkozhat, aztán megeszi a masina a bankkártyáját. 3. Megállítasz egy járókelőt, s megkéred, hogy legyen segítségedre. Megemlíted neki, hogy addig erősen felfelé nyomod a műanyagot, amíg ő az általad diktált számsort beüti. 4. Jókedvűen, mosolyogva, fütyülve, danolászva megközelíted az automatát, majd a pillanatok töredéke alatt egy határozott és erőteljes mozdulattal letöröd a zavaró tényezőt. 5. Keresel egy eléggé merev és hosszú faágat, leveleitől megtisztítod, hogy ne akadályozzon semmiben se, s pregnáns mozdulatokkal a faág végét használva ügyesen beírod a beírandót. Ezen projektbe kevésbé jól látók ne fogjanak bele, mert úgyis kudarcba fulladnak.
Nos, történjék is bárhogy a tranzakció, a kreativitásod kell előtérbe helyezned.
Azt hiszem én nem törődtem az emberhaddal magam körül, s alkalmaztam az 1. pontban foglaltakat.
Ne feledd: a másik kezedben a pénztárca, táska, szatyor, kesztyű, kamera figyel téged stb.
Oldd meg! Aztán, ha sikerül – töröld meg a homlokod, s emelt fővel, büszkén menj utadra.
A pénz nálam, irány a főposta!
Immáron szaporább léptekkel közelítettem meg az objektumot. Ez csak természetes, hisz az utolsó centig megkopasztottam a mágneskártyám, tehát nem csak mutatóban lapul pénz a tárcámban.
A fotocellás ajtók rendre szétnyíltak előttem. Egy nénike persze nem óhajtotta észrevenni, hogy szorosan mögötte klaffogok, így ’hát a nagy hirtelenséggel visszavágódó csapóajtó (ami a fotocellás ajtón túl várja a vendégeket) szenvedélyesen megcsókolta az orrom. Persze rendre megérkeztek az ,,Elnézést!” s tőlem is a ,,Semmi baj!” opuszok.
Orromat masszírozva kerestem azt az ablakot, ahol látható egy csekkszelvénynek avagy bankjegynek a szimbóluma. Nem volt túl nagy választék. Meg aztán az is igaz, hogy mindössze 3 ablak állt nyitva (melyből egy információspult volt), tehát rögvest töpörödött a lehetőségek tárháza.
Előttem többen is sorbaálltak. Teltek-múltak a percek. A nagykabátomnak köszönhetően már kezdett gyöngyözni a homlokom is.
Már csak egy valaki állt előttem (történetesen a már említett nénike), mikor berobbant a hivatalba egy fiatalember, odastartolt a másik nyitott ablakhoz, s annak ellenére, hogy pénzbefizetés ott nem zajlik – megkérdezte: Lehet egy csekket befizetni? A válasz egy mosolygós ,,Persze!” volt.
Mulatságos, hogy azok mindig nehezebben boldogulnak ügyes-bajos dolgaikkal, akik tisztességesen, épelméjűen, megértőn élik napjaik. No, de ez van.
Egy gondolatban zajló fejhezkapás és egy mosoly elrendezte ezt a mozzanatot is.
Miután sikerrel megritkítottam a pénztárcám nem is oly rég szerzett tartalmát, hazafelé vettem az irányt.
Cikáztak a gondolataim; nem kéne-e valamit vásárolni otthonra, ha már boltok előtt haladok el?! Aztán arra az elhatározásra jutottam: de. A napokban csináltam zöldbabos-csirkepörköltet (Merthogy én ilyeneket is szoktam <--- erre is büszke vagyok!), s elfogyott a tejföl, amivel szeretem nyakon önteni.
Bementem hát az egyik helyi hipermarketbe.
Végülis több mindent vásároltam: tejet, kenyeret, ásványvizet, folyékony szappant, narancs szörpöt ééés tepertőőőt! (Nagyon rég ettem. Ott mosolygott rám a hentespultból - megkívántam! Nehogy azt higgyétek másra nem tellett. Sőt. Ez afféle hungarikum már. Ára közelít a magyar libamájhoz, pástétomhoz. Egyáltalán nem olcsó étek.)
A pénztárnál egy valaki állt előttem. Mögöttem egy korombeli srác, aki épp hangosan közölte barátnőjével telefonon, hogy 5 perc és nála terem.
Rám került a sor. A pénztárban ülő hölgy hirtelen belekezdett az áruim kódolvasásába, mikor én feltettem neki a kérdést: Lehet-e ÁFÁ-s számlát kérni?
Egy, a főpénztárban igényelhető számmal lehetséges egyébként, de velem most kivételt tett. Stornozta a már lehúzott árukat és kezdte előlről. Sokat bíbelődött, látszott, hogy ritkán kérnek imitt ÁFÁ-s számlát. Mindeközben a fiú újra hívta párját. ,,Kicsim, tévedtem. Félóra.”
Behemens orr alatt mormolások közepette megszületett a számlám.
Nagy pakkal a hónom alatt ismét útnak eredtem. De még nem haza. Szerettem volna magamnak egy új nadrágot. A hipermarket szomszédságában épp állott egy ruházati bolt. Csomagostul megrohamoztam.
Nehéz volt megrakodva cikázni az állványok és állófogasok között.
Hosszasan szemléltem egy farmerekkel megrakott polcot, mire elém állt az egyik eladó, s azután érdeklődött, hogy segíthet-e?
Tudomására hoztam, hogy magamnak szeretnék nadrágot vásárolni.
Erre ő sanda mosollyal az arcán: De ezek felnőtt nadrágok!
Na, itt aztán nem tudtam hirtelen reagálni, ugyanis sejtettem, hogy nem a gyerekes megjelenésem végett kaptam tőle ezt a mondatot. A bejegyzésem elején felhorkantam az – apró - szóra. Jelentem: az ide vonatkozik. Ide, az én 164cm-emre.
A legerősebb bók számomra: Húúú, be colos vagy!
Mindig azt hiszem, hogy már rég megbékéltem a magasságommal. De az ilyen szösszenetek, mint ami e boltba is megesett, újra felizzítják bennem a lávát, amely kitörni látszik vulkánjából.
A hölgy újra: ,,A gyerekruházati részleg beljebb van. Ott talán sikerrel járnál!”
- Köszönöm. Mondtam ezt némi szigorral.
Szemrebbenés nélkül kolbászoltam át a Kid részlegre.
Spiderman, G. I. Joe, Pokemon, Shrek… Alapjában véve, nincs ezen figurákkal bajom, de 21 esztendősen képmásukat aligha viselném könnyedén a nadrágomon.
Egyébként volt már rá példa, hogy a gyerkőcök ruhaneműi között találtam magamravalót.
De ma nem gyarapítottam a ruhatáram.
Pepe hátra arc! Pepe elindul az ajtó felé. Pepe elköszön:
- Majd, ha megnőttem, visszajövök!
Különös ballanszírozás volt a hazaút. Válltáska ölel körül, egy vekni kenyér a bal zsebemben, egy karton (6x2L) ásványvíz az ölemben…
Otthon mindent a helyére tettem, elpakoltam egy valamit viszont nem. Mert azt nem is vásároltam.
Tejfölt.
Ahelyett, hogy itthon sziesztáztam volna, elkövettem egy baklövést. Kiléptem az engem védelmező szobám falai közül az utcára, - embertársaim közé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése